Az InfoGalaxis mögött

Minden egy kérdéssel kezdődött…

Nem vagyok informatikus. Nem vagyok pszichológus, és pedagógus sem.

Anyuka vagyok, akit egyszerűen lenyűgözött az a világ, ami a mesterséges intelligenciával kinyílt előttünk.

Az, hogy ma szinte felfoghatatlan mennyiségű tudás van ott bárki kezében. Hogy kérdezhetünk, tanulhatunk, alkothatunk, felfedezhetünk olyan dolgokat, amelyekhez néhány éve még egészen más lehetőségek kellettek. És közben azt is látom, mennyire bizonytalanok vagyunk benne mi, felnőttek is.

Egy idő után elkezdett motoszkálni bennem egy kérdés:

Ha mi most tanuljuk ezt a világot, mi lesz a gyerekeinkkel, akik már ebbe nőnek bele?

Talán azért is foglalkoztatott ennyire, mert a saját gyerekeimet mindig egy kicsit másképp neveltem ezen a téren.

Nálunk nem volt ördögtől való a képernyő. Ha kicsiként mesét akartak nézni, nézhettek. Később jött a tablet, a számítógép, a játékok és minden más, ami két fiúval együtt szépen beköltözik az ember életébe. Persze ettől még nem ültem mellettük földöntúli nyugalomban. Volt, hogy az agyvérzés kerülgetett. 😄 De a teljes tiltásban soha nem hittem. Mindig azt gondoltam, hogy ha a technológia része annak a világnak, amelyben élniük kell, akkor nem attól védem meg őket, hogy elzárom tőlük. Inkább abban szeretnék segíteni nekik, hogy megtanulják használni.

Egy mondatot valószínűleg már a könyökükön jön ki tőlem: Tartsd meg az egyensúlyt.

Játssz. Gépezz. Nézz mesét. Fedezd fel. De közben állj fel. Menj ki. Egyél. Beszélgess. Csinálj valami teljesen mást. Aztán ha megint játszanál, menj vissza. Nem az a cél, hogy a digitális világ ne legyen része az életüknek. Az a cél, hogy ne az legyen az egész életük.

És valahol innen indult az InfoGalaxis is.

Az első gondolatok ráadásul munka közben jöttek. Takarítottam, közben pedig – ahogy nálam ez gyakran előfordul – az agyam egészen máshol járt. Egyik gondolat jött a másik után. Mi lenne, ha ezt már egészen kicsi korban elkezdenénk? Mi lenne, ha nem akkor beszélnénk először az online veszélyekről, amikor már történt valami? És mi lenne, ha nem félelmet próbálnánk kelteni a gyerekekben, hanem felismerést? Az ötlet aztán hetekig járt a fejemben. Gondolkodtam rajta, alakult, nőtt, újabb és újabb dolgok kapcsolódtak hozzá. Egy ponton pedig már tudtam, hogy nem egyszerűen egy könyvet szeretnék. Egy egész világot szeretnék. Egy olyan rendszert, amely együtt tud nőni a gyerekekkel, és történeteken, karaktereken, játékokon és feladatokon keresztül tanítja meg nekik azt, amit egy hosszú felnőtt magyarázatból talán öt perc múlva elfelejtenének. Így született meg az InfoGalaxis.

És ha van egyetlen dolog, amit szeretnék, hogy egy gyerek magával vigyen az InfoGalaxisból, akkor az a felismerés. Hogy észrevegye, ha valami furcsa. Hogy merjen gondolkodni azon, amit lát vagy amit kérnek tőle. Ne ijedjen meg, de ne is higgyen el automatikusan mindent. Merjen kérdezni, és tudja, hogy bármikor fordulhat egy olyan felnőtthöz, akiben megbízik. Mert nem az a cél, hogy féljen az online világtól. Hanem az, hogy egyre magabiztosabban tudjon eligazodni benne.

A szülőnek pedig szeretnék adni valamit, amit én is szívesen kaptam volna: egy egyszerű kapaszkodót ahhoz, hogyan lehet ezekről a dolgokról egy kisgyerekkel beszélgetni. Hogy az InfoGalaxisból mekkora dolog lesz, azt ma még én sem tudom. Néha én is elbizonytalanodom. Aztán szembejön velem egy újabb történet arról, mi történik gyerekekkel az online térben, és megint ugyanoda jutok: ezt érdemes tovább építeni.

Nem azért, hogy megtanítsuk a gyerekeket félni attól a világtól, amelyben felnőnek.

Hanem azért, hogy megtanuljanak benne gondolkodni.

Andrea Becsei
az InfoGalaxis megálmodója és alkotója
linkedin.com/in/andrea-becsei